Fliegauf Gergely

Pedig lehetne

 

Claude Lévi-Strauss írta valahol, hogy az ó (savage, ahogy ő írta) társadalmakban, ha valakivel baj volt, azt bekebelezték vagy kiközösítették. Mindkettő halállal járt. A kiközösítés esetén az egyén éhen halt, vagy vadállatok vagy a másik horda áldozata lett, míg bekebelezés esetén a „bűnöst” megették. (Később a boszorkányüldözések korában megégették, de nem ették meg.)  A kannibalizmus jelen volt az ó társadalmakban, és azt hisszük, hogy mivel jogállam van, a jelenlegi társadalmakban nincs. Ez tévedés, amennyiben a börtön a jelen társadalmunk része. És része, mert a raboknak is vannak jogai, ők is az állami garanciák részesei. Ez a könyv a bekebelezés és a kiközösítés ősi világát mutatja meg jelen társadalmunkban.

Büky Dorka művében kétszer lehet azt a gondolatot olvasni, hogy a szeretet azt jelenti, hogy bánthatnálak, de nem bántalak. Rendkívül szép gondolat ez, és mintha ez lenne a központi magja ennek a könyvnek. Úgy tűnik, hogy ez, ez az a kis hópihe, ami aztán elindít egy lavinát, hogy teljesen lehűtsön minket. Bevallom őszintén, hogy régen olvastam ilyen jó könyvet a börtönről. A magyar derbiben talán Fiáth Tita Börtönkönyve volt utoljára a befutó. Pedig nagyon érdemes a börtönökről beszélni.

A könyv azon túlmenően, hogy a börtönről szól, leírja a bűnelkövetés okait is, olyan alapossággal, hogy arra kriminológiai tudományos munkák aligha vállalkozhatnak, mert a tudomány hajlamos a validitás hamis mércéje mögé bújni. Ez a könyv megkerüli ezt a dolgot, és szociográfiai alapossággal és egyben balladai szépséggel írja le az okokat. Megtudhatjuk például, hogy mit jelent az, hogy egy apa a fiát küldi el pálcát vágni, és meg is mondja, hogy az a pálca milyen erős és vastag legyen, és aztán azt is megtudjuk, hogy mennyire számít az, ha egy fiú az anyja hívására egyet lép. Ennek keretében bepillanthatunk a családon belüli erőszak magyar valóságába. És mindezt megtetézhetjük azzal a talán csak az Amerikai Pszichóban, a 2666-ban vagy a Bűn és bűnhődésben olvasható magvas gondolattal, hogy a félelem őszinte, de a szeretet nem az. Na, erre varrjál gombot, mondaná nekem az a börtönőr mesterem, aki azért futott be anno karriert, mert lapátkeze volt. Csak pislogni tudtam akkor, emlékszem, ahogy a Dorka által leírt mondatok mögött megbúvó alapigazságokon is.

24 évet dolgoztam a büntetés-végrehajtásnál, azt hittem, hogy tudok egyet, s mást, de nem. Dorka könyve felvilágosító erejű, őszinte önmagához is, izgalmas, letehetetlen és a téma szempontjából stílusosan, elegánsan lebilincselő. A könyvet egyébként buddhistáknak is ajánlom, mert igen érdekes kérdésfelvetést találnak benne. Szerintem egyébként az interjúalany nem lőtte be jól a buddhizmus lényegét, de ki tudja, az ilyen végzetes kérdésekre mindenkinek magának kell megadnia a választ, vagy a pszichológusoknak, ahogy Heller Ágnestől tanultam.

Aztán azt is megtudhatjuk, hogy hogyan érzi magát az az ember, aki elhivatottan lépi át a börtön küszöbét, hogy segítsen másokon. A dőlt betűs megjegyzések árulkodnak arról, hogy Dorka egész végig képben volt, hogy merre hány méter a börtönben, ugyanakkor bántó kétségei is voltak, és igyekezett a helyzetet ironikusan kezelni, amikor például csak egy egykori autó tolvaj tudta kinyitni a beragadt csomagtartóját.  Magam is jártam így anno, amikor a börtönben az ajtóm zárjának rugója eltört, és sehogy sem tudtam kijönni az irodából, egy rab szabadított ki.

Megtudjuk a könyvből, hogy mi lehet a következménye annak, hogy valaki állatira szerelmes, meghal a szerelme, és tennie kell valamit. Ilyeneket egyébként drámákban olvasunk, és akkor a főhős nagyon szimpatikus. De a börtönben? Lehet egy biliárdgolyó fejű ember kedves számunkra, aki nyílpuskával lőtt le egy másikat? És ha az áldozat egy alvilági vezér volt? És ha a biliárdgolyó fejű szerelmének a gyilkosa? No, akkor most hányadán állunk? Ez a feszültség végig jelen van a könyvben, és vigyázat, ehhez tényleg be kell kapcsolni a biztonsági öveket. Nagyon magasan repülünk. Nem az a kérdés, hogy valaki elénk tolakodott a sorban, és mit teszünk.

És akkor ott van az a történet, amit én börtönőr koromban úgy neveztem, hogy bevisznek az erdőbe. Amúgy mézes-mázosan, sármosan akár. Van olyan rab a börtönben, aki előtt mindenki – a személyzet is – azért hasal le, mert elképesztő a vakerja. És még vicces is, de hogy valójában mit követett el, arról szó sem esik. Amikor ezt a történetet olvastam, megint a nevelői székemben ültem a Kozma utca 13-ban, a „B” Objektumban.

Van egy történet arról is, hogy mennyire nehéz a börtönben a balhékból kimaradni, és hogy a börtönben is szépen meg lehet abból élni, hogy kint dolgoznak az embernek, és csak a számlára jön a pénz. A hipermagabiztos és „über” paliból azért mégis árad a megfelelési kényszer és a kétség, hogy az interjút végző látja-e benne azt, amit mutatni akar magából. Ez olyan tipikusan börtön, és olyan nehéz megértetni a külvilággal, hogy emlékszem, hogy a Rendőrtiszti Főiskolán (majd a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen) fél évig tanítottam a leendő börtönőr tiszteknek, hogy ezt a jelenséget Erving Goffman szelf-reprezentációnak nevezte. És igen, az interjúalanynak abban is igaza van, hogy a rabok „ösztöntől nyomják a pszichológiát”, egyszer egy külföldi beszélgetőtársamnak azt mondtam, hogy ez egy olyan „screening”, ami pontosabb, mint a „brain mapping”. De az is helytálló, amit a szabadult rabok mondanak, hogy amikor új zárkába lépsz, akkor öt perc alatt dől el, hogy mi lesz veled a következő öt évben.

Itt a „mi lesz veledet” szélsőségesen kell értelmezni. Jön ugyanis az a fejezet, hogy mi történik a börtönben a bezárt ajtók mögött. Szoktam erről beszélni, de nem eleget. Annyit elárulok, hogy kannibalizmus azért nincs a könyvben. (Pedig lehetne.)          

 

​